Ben leparkol a ház elé világos kék camarojával. Kiszállok az autóból, becsukom magam mögött az anyós ülés felöli ajtót, majd körbe nézek. Nem fedezek fel semmilyen mozgást, így arra következtetek talán itthon sincsenek. Ben szintén így tesz, végig pásztázza az épületet, de ő sem vesz észre semmit, ami arra utalna, hogy a lakók itthon tartózkodnának. Megindulunk a bejárati ajtó felé, hogy illő módon tudassuk itt vagyunk, pont úgy ahogy a bevetéseken szoktuk. Az ajtó előtt megtorpanunk, én pedig bekopogok a csicsás kopogtatóval. Újra megteszem ezt a mozdulatot, de senki sem reagál.
- Körbenézek hátul - közli a partnerem, és válasz nélkül már intézi is a teendőket. Felé pillantok, látom ahogy eltűnik a ház sarkánál, majd becsöngetek. Jobb többször próbálkozni, hátha csak lassan vették észre a vendégeket, azaz minket. Még mindig az ajtónál toporgok, mire Ben visszaér. - Nincs semmi nyitva, még egy árva ablak sem - meséli felfedezéseit.
- Akkor elmentek itthonról - jelentem ki. - Ezek szerint bemehetünk nyugodtan - mondom a férfi felé fordulva. Ezzel jeleztem, hogy készülhet, feltörheti a zárat. Rám pillant, aztán előveszi a kis drótszerűségét, kicsit megpiszkálja a zárat és már kattan is a pöcök, jelezvén, hogy az ajtó nyitva áll. Nem túl profi kémfelszerelést használt épp a társam, de ha ő ezt szereti hurcibálni. Biztosan így betörősebben érzi magát. Ben lenyomja a kilincset és kitárja előttem az ajtót, amin belépek. Becsukja mögöttünk az ajtót. Teljesen ugyanúgy néz ki a lakás mint, ahogy hagytuk csak annyi a különbség, hogy feltakarítottak. - Te fent, én lent - adok utasítást Bennek, hogy gyorsabban körbejárjuk a helyiségeket. Ellenőrzünk minden zeg-zugot, hátha hagytak valami nyomot hova mehettek a lakók, vagyis Destiney és a pasija. Én lent nem találok semmi hasznosat.
- Semmi - jön le a lépcsőn jókivágásu barátunk. - Akkor most mit szeretnél? Megvárjuk őket? - lép mellém.
- Tuti kiakadnának, ha a házban várnánk meg őket - nézek az imént említett uraságra.
- Miért hiszen a lány ismer. Tudja ki vagy - értetlenkedik. Ez a normális számára, hiszen ez a munkánk, de azért én még emlékszem, hogy mit gondolhat egy átlagos ember, ha valakit csak úgy a lakásában talál, még ha ismerik is egymást. Igaz annyira nem ismer Destiney, de tudhatja, hogy megbízhat bennem.
- Külünben is mivel ütnénk el az időt idebent? - kérdezem felhúzott szemöldökkel. A tipikus félmosolyával rám néz, ami rosszat sejtet.
- Nyugi lenne egy két ötletem - kacsint és ebből tudom mire gondol. Újra az ágy akrobatikákat akarja gyakorolni.
- Inkább várjunk kint - mondom, majd kiindulok a házból. Érzem, ahogy követ. Leülünk a lépcsőre és várunk.
Körülbelül 15 perce ülhetünk itt, de én már a füvet szedegetem mellőlem, hogy valami hasznossal elüssem az időt. Ben kinyújtott lábakkal, hátradőlve és tenyerein támaszkodva élvezi a napsütét, mintha csak napozni jöttünk volna. Éppen ebben a pillanatban megáll előttünk egy fekete Mercedes terepjáró, elől ül Destiney, mellette barátja, aki vezeti az autót. Kiszállnak a kocsiból és megpillantom, hogy ki is a lány barátja, hiszen én ismerem őt. Észrevesznek az imént érkezett személyek. Látom, hogy ledöbbentek, de leginkább a vezető, aki nem más mint gyerekkori barátom, Nate.
- Na ne - kiált szinte és odasiet hozzám. Én is szinte futva megyek felé, ahogy felálltam a kőlépcsőről. Egymás karjaiban kötünk ki nagy ölelés közepette. Megpröget a levegőben, közben látom, ahogy a velünk érkezők nagy döbbenten állnak a dolog előtt, nem értik mi folyik itt. - Nem hiszem el. Mennyi ideje is? Hogy vagy? - folytatja barátom.
- Én is alig akarom elhinni, hogy ilyen kicsi a világ, hiszen legalább 5 éve, hogy utoljára láttalak, ráadásul nem is Kaliforniában - nevetek és újra megölelem. Olyan jó végre egy régi ismerőssel találkozni, és olyan jó újra megölelni, régi szép emlékeket idéz fel bennem. - Te hogy vagy?
- Nagyon jól, ahogy látod bejött az élet - mutat a kocsijára és a házra. Tehát az övé mindez. Nem mondom tényleg sok mindent elért.
- Látom - mosolygok, majd mögé pillantok, ahol látom Destiney próbál közeledni felénk, de nem akar semmit megzavarni. - Na és meséljetek, hogy találtatok egymásra - nézek a lányra. Nate hátra pillant, majd felé nyújtja kezét. Destiney mellé lép és belé karol. Jó látni őket így, nagyon jól néznek ki együtt és örülök a boldogságuknak.
- Az egy hosszú sztori - mondja a fiú, majd látom mögém néz. - És ti? - kíváncsiskodik. Én is hátra nézek, majd intek Bennek, hogy jöjjön. Majdnem elnevetem magam, de inkább visszatartom.
- Mi nem vagyunk együtt - mondom mikor pont mellém lép az imént említett személy. Rám néz.
- A magad nevében beszélj - ránt vállat. Destiney elneveti magát és bólogat. Nate csak kapkodja a fejét, mert nem érti a helyzetet.
- Na várjunk csak.. ti ismeritek egymást? - néz Destineyre és rám. Mi bőszen bólogatunk. - Honnan?
- Tegnap mi is itt voltunk - mondom csak egyszerűen. Még nem tudom, hogy elmondjam e neki a bérgyilkosos munkám, hiszen mégis csak 5 év az 5 év. - Hogy lehet, hogy nem találkoztunk?
- Nem tudom - gondolkozik el.
- Pedig az asztalon táncolt - ossza meg az infót Ben, nagyon lazán viselkedik, csak szét ne essen. Bólogatok, de azért egy kicsit leszégyenlem magam.
- És ti honnan ismeritek egymást? - kérdezi Destiney is.
- Első nagy szerelem - mosolygok Natere, mire ő is visszamosolyog.
- Jaja - helyesel. Le sem vesszük egymásról a szemünk, olyan jó ennyi idő után újra látni. Köszönöm a sorsnak.
- Azta - mondja Destiney, próbálja leplezni kíváncsiságát. - Amúgy minek köszönhetjük a látogatásotokat? - int az ajtó felé a lány, jelezvén, hogy menjünk be. Elindulunk, Ben jön mögöttem mint egy pótkocsi. Furcsán szótlan, de igaz is mit tudna hozzátenni a témához.
- Igzából be sem megyünk, csak szerettünk volna veled beszélni munkaügyben. Ha jó neked és a barátnőidnek ma este összeülhetnénék és megbeszélhetnénk a részleteket. Nagyon fontos lenne minél előbb - mondom rejtve hagyva a részleteket.
- Rendben - helyesel, mert érti mire célzok. - Cseréljünk telefonszámot. Beszélek velük, aztán jelzek - mosolyog.
- Oké. Köszi - udvariaskodok, majd telefonszámot cserélünk és igyekszünk búcsúzkodni. - Örülök nektek, és örülök Nate, hogy újra találkoztunk - mosolygok rájuk.
- Én is nagyon örülök. Majd összeülhetnénk valamikor, hiszen rengeteg mindent kell megbeszélnünk. Lemaradtam a fél életedről - nevet, majd a mellkasára von és hosszú ölelésben részesít. Még mindig olyan jó a karjaiban lenni. A test nem felejt, pedig még kis pisisek voltunk a gimiben.
- Mindenképp - szorítom magamhoz, mintha muszáj volna, majd lazítunk a fogáson és integetés után visszaballagunk Bennel a kocsihoz. Sóhajtok egy hangosat boldogan, mint akinek ez nagyon jól esett.
- Hűha. Sose láttalak még ilyennek - csodálkozik Ben, ahogy beszállunk az autójába.
- Milyennek? Boldognak - nézek rá értetlenül. Beindítja a motort és bólint. - Pedig tuti voltam már boldog, csak nem sűrű, főleg a te közeledben - mondom szimplán.
- Aucs - fájlalja szavaim.
- Bocsi, de most lásd be. Az utóbbi időkön kívül nem volt jó a kapcsolatunk - nézek rá, ahogy elindul az utón az autóval. - És ez nem igaz, hogy sosem láthattál boldognak, vagy ilyennek.
- Jó igazad van. Mikor kielégítettelek legalább ilyen boldog voltál - vágja a tipikus félmosolyát.
- Haha - tettetem a nevetést.
- Miért, nincs igazam? - teszi fel a költői kérdést, majd rám pillant.
- Talán - mosolyodom el. Tovább figyeli az utat és vezet.
- Szóval az első nagy szerelem mi? - beszél a szélvédőnek. Én is arra nézek.
- Igen. Ne mondd, hogy neked nem volt ilyen - mondom.
- Pedig nem. Első nagy dugásom volt - rántja meg a vállát. Kezdem sajnálni.
- Nem hiszem el. Tuti, hogy voltál már szerelmes - nézek rá.
- Ha igen is, nem emlékszem rá.
- Ne már. Ez szomorú.
- Már miért lenne? Nem fecséreltem az időm ilyen baromságokra
- Abban igazad van, hogy nem minden esetben hasznos.
- Látod. Ezt az mondja, aki már volt szerelmes. Szóval nem is értem mi ez a nagy hűhó körülötte. Mindenki keresi a szerelmet, de közben meg szenved tőle.
- Te így látod?
- Igen.
- És ha ami köztünk van, ahhoz hasonló? - nyelek egyet. Hirtelen látom, ahogy ráfagy minden az arcára kérdésem végett.
- Tök mindegy, ígyis úgyis szenvedünk tőle, bármi is legyen ez - ránt vállat és egy laza mondattal letudja. Az út további részében nem szólunk egymáshoz. Emésztjük magunkat a gondolatainkba zárva. Gondolkozom azon amit mondott. Talán igaza lehet, hogy a szerelem csak szenvedés.
- Haza viszel? - nézek rá, mikor beérünk a belvárosba.
- Igen - mondja, majd sávot vált és lekanyarodik a másik főútra.
Tíz perc múlva leparkol a házam előtt.
- Köszönöm - mondom, de ő továbbra sem szól egy szót sem. - Bejössz? - kérdezem, hátha oldom egy kicsit a hangulatt.
- Biztos vagy te ebben - néz rám hatalmas kutyaszemekkel.
- Valakinek át kell kötözni a sebem - mosolyodok el. Bólint. Leállítja a motort, kiszállunk, majd bemegyünk a lakásomba. Leveszem a cipőm és a felsőm. Egy száll sportmelltartóban és nadrágban feszítek, végülis itthon vagyok. Körbenézek a lakáson, kicsit széttúrva az asztal, a kanapén a pléd, a kép a falon, ami a lépcső fölött lóg kicsit ferdén áll, ez mind a tegnapi napunkat idézi fel bennem és Benben is. Tudom. Odalépek a mosogatóhoz, megmosom a kezem, majd leemelem a pultról a kötszeres dobozt. Leülök az asztal mellé. Ben követ. Segít lehámozni a régi kötést, majd hallom, hogy kopognak.
- Kinyitnád légy szíves - mondom a kezemet nézegetve. Ben odalép az ajtóhoz, majd lenyomja a kilincset. Odanézek és Autumot látom meg kerek szemekkel, majd már rohan is el. Utána sietek. - Autumn ne rohanj el megint. Kérlek beszéljük meg - kiáltok utána. - Ne kelljen megint utánad futnom.
Megtorpan. Visszafordul felém. Közelebb lépked.
- Szóval utánam nem akarsz futni többé, de utána boldogan - mutat mögém, mire hátra pillantok. Ben csak bámul kifele, nézi a jelenetet amit épp rendezünk.
- Ugyan ne butáskodj, csak segít a kezemet átkötni - mondom és igyekszem nyugodt maradni.
- Ja tegnap éjjel is azt csinálta - vág fancsali képet és teljesen úgy viselkedik, mint akit már semmi sem érdekel. Nem érdekli mit hall Ben és mit nem. Nem érdekli mit gondol, hogy miért zavajra őt az egész. Egyszerűen látszik, hogy elege lett. - Csak csináljátok nyugodtan. Ne törődjetek vele kit mikor mivel bántotok meg - mondja majd elviharzik. Gyorsan utána lépek és megragadom karját, de ő eltaszít másik kezével és belekap a friss varrataimba, mire felszakad a seb. Felsziszenek.
Hirtelen meglepődik és visszafordul, jönne segíteni, de meglátja a felém szorgosan igyekvő úriembert, azaz Bent.
- Látom van aki segítsen - szúr még oda egyet majd lelép és ott hagy. A hirtelen ért felszakadástól le kellett guggolnom, mert még a víz is levert. Ben egyből odasietett, mire én begurultam.
- Minek jöttél? Jobb lett volna ha nem akarsz segíteni - mondom majd szépen lassan felállok.
- Aha szóval most én kapom meg a dühöd, amit ő okozott - próbál támogatni, miközben haladunk be a házba. Mérgemben leülök a konyhaasztalhoz és elengedem a kezem tartását. Ben leül mellém, és összeakarja varrni újra.
- Hagyd. Tök mindegy, hogy elvérzek vagy sem - mérgelődök összehúzott szemöldökökkel.
- Ne hülyéskedj már. - mondja majd megragadja karom. Erős szorítása van. Közelebb hajol, amitől érzem parfümje illatát. Valamit beindit nálam, de nagyon durván. Teljesen felfokozott hangulatba kerülök.
- Inkább csókolj meg - mondom ami először eszembe jut. Egy másodpercig furcsán néz, majd nem tétovázik, betapasztja számat övével. Pár percig faljuk egymást mire Ben arrébb húzodik.
- Várj, össze kéne varrni - mondja két zihálás közepette.
- Ugyan, előbb ez kell nekem - mondom majd pólójánál fogva közelebb húzóm és szinte magamhoz préselem felsőtestét. Véresen simogatva, csókolva faljuk egymást. Már teljesen összekentem a véremmel, de most ez kell, nem akarok törődni semmivel csak kiadni a haragom és a szex a legjobb gyógymód erre.
Eléggé benne vagyunk a munkában már egy tíz perce, mire megint kopognak. Felkapjuk a fejünket, de közben még a szánk érinti egymást.
- Majd én - mondom és már fel is pattanok a helyemről elfelejtve a vért, ami mindent beterít. Odalépek az ajtóhoz, majd lenyomom a kilincset. Ismét Autumnot pillantom meg. Látom, ahogy végig néz rajtam.
- Istenem, ne haragudj, jól vagy - tiszta vér a felsőtestem és még a lábam is, de időközben már alig vérzik a felszakadt karom. Lepillantok magamra és végig fut az agyamon mindent. Beljebb lép, látszik, hogy nagyon aggódik. Talán azt hiszi azért vagyok ilyen véres, mert nagyon felszakította a sebem és nem tudtuk elállítani a vérzést. Teljesen bejön a lakásba, én pedig becsukom mögötte az ajtót. - Nagyon sajnálom az egészet. Muszáj volt megnéznem, hogy jól vagy e, hiszen mégis csak a barátnőm vagy - mondja, majd hirtelen befejezi és mögém pillant, mivel én az ajtó becsukása óta előtte állok. Hátra nézek. Ben az asztalnál ül, ahol hagytam, könyököl és a fejét támasztja, így néz felénk érdeklődve. Fehér pólója tiszta vér, az arcára is rászáradt vér tapadt, talán, ha jobban megfigyeljük még a száján is ott van az én vérem. Ezek után látványosan arcomat jobb tenyerembe temetem. - Látom nem az volt az első, hogy elállítsátok a vérzést - sóhajt. Egész nyugodtnak tűnik a mai napon történtek után. - Nem is zavarok - mondja, majd nyitná ki az ajtót, és hagyna megint magunkra.
- Kérlek! Beszéljük meg - hajtom vissza az ajtót. Nagyot sóhajt, majd Benre néz. - Ha azon aggódsz, ő nem fogja hallani - súgom oda neki.
- Már nem zavar ki mit hall, végeztem ezzel a helyzettel - mondja teljesen kiábrándulva. - De legyen. Beszéljük meg - mondja. - Egy feltétellel.
- Bármit - mondom és Benre pillantok. Azt hiszem, hogy azt akarja küldjem el, de nem így cselekszik, és a férfi sem zavartatja magát.
- Előbb varrjunk össze, mert ha rá bízom - mutat az asztalnál ülőre. -, akkor te ma nem leszel összevarrva - mondja lazán, mintha ez természetes dolog volna. Bólintok. Odamegyünk az asztalhoz, ahol szinte minden véres és én leülök a helyemre Bennel szemben. Autumn mellém lép, kinyitja az elsősegély dobozt és munkához lát. Felemelem a karom, hogy könnyebb legyen neki varrni. Ben rám néz. Látom rajta, hogy sokmindent nem ért, de nem szól egy szót sem. Én barátnőmre pillantok és rámosoylgok, de nem figyel, mert fertőtlenít, majd meg is kezdi a varrást.
Körülbelül öt perc múlva kész is van a karom, leragasztja és kezdődhet a csetepaté. Barátnőm mindent szépen a helyére rak. Az asztalt is letörli a vértől, meg a dobozt is, majd berakja a szekrénybe a helyére. Bennel végig nézzük mozdulatati. Ott marad a konyhapultnál és neki számaszkodik előbb előről, majd háttal nekidől és felénk fordul.
- Nos mit szeretnél megbeszélni - kérdezi tőlem.
- Csupán csak azt szeretném, hogy ne haragudj rám a hülye tetteimért - mondom sajnálva mindent, amivel megbántottam.
- Már nem haragszom - mondja kifejezéstelen arccal.
- Mióta? - teszem fel a kérdést.
- Kb egy 10 perce döntöttem el, hogy semmi értelme. Nincs értelme túl aggódni a dolgokat. Jobb, ha mindent nagy ívben leszarok - mondja csak úgy simán, mintha ez már az életfilozófiája lenne.
- Azt hiszem ez jót jelent - pillantok Ben felé megerőstésre várva, de ő meg sem rezzen, csak némán figyel, ami furcsa tőle. - Azért nagyon sajnálok mindent.
- Mit sajnálsz? Azt, hogy lefeküdtél vele - mutat mögém, Benre. - Azt kötve hiszem - tart egy kis hatásszünetet. - Egyébként nem kell semmit sajnálni, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Nincs miért szégyenkezned, vagy bocsánatot kérned. Az egész az én hibám végülis, én kezdtem, én beszéltelek rá. De már úgy sem érdekel, mert lezártam magamban ezeket az érthetetlen érzéseket. Már nincsenek is meg. Elmúlt minden - mondja Autumn először a földet nézve, majd engem, végül pedig Bent.
- Az hogy lehetséges? - kérdezem érdeklődve.
- Úgy, hogy eldöntöttem nincs erre szükségem, és szertefoszlott, lehet, hogy csak egy tévképzet volt - tisztázza a helyzetet.
- Elmondaná valaki végre, hogy most miről is van pontosan szó - szólal meg végre a beszélgetés tárgya. Megtámasztja fejét, kezével.
- Csak annyi, hogy beléd voltam zúgva úgy 5 percig - mondja Au rezzenéstelen arccal. - De nyugi, nem kell félned, már elmúlt.
- Fasza - döbben le. Nem tudja hova tenni a helyzetet. - Szerintem azért jobb lesz, ha én most lelépek - fogja menekülőre az urfi.
- Nyugodtan maradj csak. Én megyek - beszél Autumn Benhez, majd rám néz. - Ne aggódj nincs harag, majd még beszélünk. Most magatokra hagylak titeket, had beszéljétek meg a dolgotokat - hagy magunkra a lány, teljes döbbenetben.
Autumn távozása óta, körülbelül 5 perce ülünk magunk elé bámulva, mire Ben megszólal.
- Remélem nem csak én nem értettem az egész helyzetet - néz rám csodálkozva.
- Először én sem, de aztán azt hiszem így lesz a legjobb, ő letisztázza magával és mi is egymással. Talán így minden olyan lehet mint régen - mondom.
- Már semmi sem lesz olyan mint régen köztünk - néz rám csillogó szemekkel.
- Tudom és pont ezt kellene megbeszélnünk, hogy hogyan tovább - mondom.
- De nem azt beszéltük, hogy csak sodródunk az árral.
- Igen, de azért jó lenne tudni mit akarunk.
- De ha nem igazán tudjuk megfogalmazni csak kifejezni az nem épp elég?
- Egyenlőre elég...
